49

Colbert első szereplése

A haldokló és a király egyaránt aggodalmas éjszakát töltött el: a haldokló a kínjaitól való megszabadulását várta, a király azt leste, mikor derül fel szabadsága.

Lajos nem feküdt le. Egy órával azután, hogy a bíboros szobájából távozott, XIV. Lajos megtudta, hogy a haldokló, amikor kissé magához tért, szép ruhába öltöztette, megfésültette magát, kifestette az arcát, és még fogadni is akarta a nagyköveteket. Mint Augustus császár, bizonyára ő is valami színháznak tekintette a világot, és tiszta, csinos külsővel akarta eljátszani a komédia utolsó felvonását.

Ausztriai Anna nem jelent meg többé a bíboros szobájában, nem is volt ott már semmi dolga. Az illendőségi szabályok szolgáltak ürügyül elmaradására. Mazarin nem is érdeklődött iránta: nagyon a szívére vette a tanácsot, amit a királyné a fiának adott.

Éjféltájban Mazarin, még mindig kifestve, agonizálni kezdett. Addigra átnézte végrendeletét, és minthogy ez a végrendelet pontosan tartalmazta végső akaratát, ő pedig félt, hogy gyöngeségét kihasználva, rábírhatják a végrendelet valamelyes megváltoztatására, Colbert-nak, aki a hálószobájához vezető folyosón oly éberen őrködött, mint a leghűségesebb őrszem, kiadta a jelszót.

A király bezárkózott lakosztályába, s dajkáját óránkint odaküldte Mazarinhoz, azzal a paranccsal, hogy hozza el neki a bíboros állapotáról szóló orvosi jelentést.

Értesült róla, hogy Mazarin felöltöztette, kifesttette, megfésültette magát, és fogadta a nagy­követeket, majd kisvártatva megtudta, hogy mondják már a haldoklóért való könyörgést.

Éjszaka egy órakor Guénaud megpróbálkozott a végső, úgynevezett drasztikus kezeléssel, amelyet csak a végső veszedelem idején alkalmaztak. Még a letűnt bajvívó korból, amely azóta az új időknek adta át helyét, maradt fenn ez a régi szokás, amikor még azt hitték, hogy a halált valami titkos jó vágással ki lehet védeni.

Mazarin megkapta a kezelést, s körülbelül tíz percig könnyebben lélegzett. Nyomban parancsot adott, hogy terjesszék hírét: a bíboros válságos állapota jóra fordult. A király homlokát erre a hírre ellepte a hideg veríték, mert már megpillantotta volt szabadsága hajnalát, és a rabszolgaság most sötétebbnek és elviselhetetlenebbnek tűnt fel előtte, mint valaha. De a következő jelentés egészen megváltoztatta a dolgok arcát. Mazarin már alig lélegzett, és alig-alig tudta figyelemmel kísérni a haldoklók imáit, amelyeket a Saint-Nicolas-des Champs plébánosa mondott ágya mellett. A király folytatta izgatott járkálását a szobájában, közben különféle iratokat vizsgálva, amiket egy kis kazettából vett elő, ennek pedig egyetlen kulcsa nála volt. A dajka harmadszor is elment hírekért; Mazarin úr pompás szójátékot csinált, és elrendelte, hogy újra-firnájszozzák a tulajdonát képező Tiziano-festményt, a Florá-t.

Végre reggel két óra felé a király nem tudott ellenállni a kimerültségnek, hiszen huszonnégy órája nem aludt. Legyőzte őt vagy egy órányi időre a fiatalság korában oly nagy hatalmú álom. Hajnali négy óra felé dajkája lépett szobájába és felkeltette.

- Mi újság? - kérdezte a király.

- Hát, drága felség - szólt a dajka, és részvétteljes arccal összekulcsolta kezét -, a bíboros meghalt.

A király rögtön talpra ugrott, mintha acélrugó mozgatta volna.

- Meghalt! - kiáltott fel.

- Sajnos, meghalt.

- Biztos?

- Biztos.

- A hír hivatalos?

- Hivatalos.

- Közzétették?

- Még nem.

- Hát ki mondta neked, hogy a bíboros meghalt?

- Colbert úr.

- Colbert úr?

- Az hát.

- És Colbert biztosan tudja?

- Épp akkor jött ki a szobából, és előbb néhány pillanatig tükröt tartott a bíboros szája elé.

- Ahá! - szólt a király. - És aztán mit csinált Colbert úr?

- Kiment a bíboros úr szobájából.

- Hová ment?

- Utánam jött.

- Vagyis...

- Itt van kinn, felséges uram, az ajtó előtt várja a kegyes bebocsáttatást.

Lajos az ajtóhoz futott, maga nyitotta ki, és a folyosón megpillantotta az ott álló és várakozó Colbert-t. A király megremegett ennek a feketébe öltözött szobornak a láttán.

Colbert mély meghajlással üdvözölte a királyt, aztán két lépést tett feléje.

Lajos visszament a szobájába, és intett Colbert-nak, hogy kövesse.

Colbert belépett, Lajos kiküldte a dajkáját, s az távozóban betette az ajtót. Colbert szerényen álldogált az ajtó mellett.

- Milyen hírt hoz nekem, uram? - szólt Lajos, s nagyon zavarta, hogy arcára volt írva titkos gondolata, amit nem tudott eléggé elrejteni.

- A bíboros úr őeminenciája meghalt, felséges uram, és velem küldi felségednek utolsó üdvözletét.

A király egy pillanatig elgondolkodott. Figyelmesen nézte Colbert-t, nyilvánvalóan a bíboros utolsó óhaja jutott eszébe.

- Maga az a bizonyos Colbert úr? - kérdezte azután.

- Igen, felség.

- Őeminenciája hűséges szolgája, ahogy a bíboros úr mondta.

- Úgy van, felség.

- Tehát ismeri a bíboros néhány titkát?

- Valamennyit.

- Az elhunyt bíboros barátai és szolgái kedvesek előttem, uram, és gondom lesz rá, hogy bejusson valamelyik udvari hivatalba.

Colbert meghajolt.

- Ha jól tudom, pénzügyekkel foglalkozik?

- Úgy van, felség.

- És a bíboros úr magára bízta pénzügyei intézését?

- A bíboros úr megtisztelt vele, felség.

- De személyesen a királyi családért sohase tett semmit, azt hiszem.

- Bocsánat, felség, én bátorkodtam adni a bíborosnak azt a tanácsot, amely évi háromszázezer frank megtakarítást jelent felségednek.

- Miféle megtakarítást, uram?

- Felséged bizonyára tudja, hogy a svájci testőrök ezüstcsipkét viselnek szalagjuk mindkét oldalán.

- Tudom.

- Nos, felség, én indítványoztam, hogy a szalagokra hamis ezüstből készült csipkét tegyenek; nem venni észre, és százezer tallérból kitelik egy ezred élelmezése egy fél évre, vagy tízezer jó puska, vagy egy tíz ágyúval felszerelt háromárbocos, útra kész állapotban.

- Igaz - szólt XIV. Lajos, és most figyelmesebben megnézte az előtte álló embert -, és igazán helyénvaló takarékosság, különben is nevetséges, hogy éppen olyan csipkét viseljenek a katonák, mint a nemesurak.

- Nagyon örülök, hogy felséged igazat ad nekem - mondta Colbert.

- Más megbízást nem kapott a bíborostól? - kérdezte a király.

- Engem bízott meg a bíboros úr a főintendáns számadásainak felülvizsgálatával, felséges uram.

- Igazán? - szólt XIV. Lajos, aki már-már elküldte Colbert-t, de erre a szóra visszatartotta. - Hát magára bízta a bíboros Fouquet úr ellenőrzését? És mi az ellenőrzés eredménye?

- Hogy deficit van, felség. De ha felséged kegyes megengedni...

- Beszéljen, Colbert úr.

- Némi magyarázattal tartozom felségednek.

- Egyáltalán nem, uram. Ha ellenőrizte a számadásokat, kérem róla a kimutatást.

- Erről könnyebb dolog a világon nincs, felséges uram... a pénztár üres, pénz sehol sincs.

- Vigyázzon, uram, erősen támadja Fouquet úr sáfárkodását, pedig úgy hallottam, Fouquet ügyes ember.

Colbert elpirult, aztán elsápadt, mert érezte, hogy ettől a pillanattól fogva harcban áll azzal az emberrel, akinek a hatalma az elhunyt bíboros hatalmával vetekedett.

- Úgy van, felség, Fouquet rendkívül ügyes ember - felelte Colbert, és meghajolt.

- De ha Fouquet csakugyan ügyes ember, és még sincs pénz, akkor ki a hibás?

- Senkit se vádolok, felség, csak megállapítom a tényt.

- Helyes. Készítse el a számadását, és terjessze elém. Deficit van, azt mondja? De talán csak valami átmeneti hiány? És ha a kinnlevőséget megfizetik, visszatérül a pénz a kasszába?

- Nem, felség.

- Az idén talán nem, ami érthető. De a jövő évben?

- A jövő évi előirányzat is éppúgy el van költve, mint az ez évi.

- És az azutáni előirányzat?

- Fel van emésztve, akár a jövő évi.

- Mit nem mond, Colbert úr!

- Azt mondom, hogy felséged jövedelmei négy évre előre le vannak kötve.

- Akkor kölcsönt fogunk felvenni.

- Hármat is, felséges uram.

- Akkor hivatalokat létesítek, azután lemondatom a tisztségviselőket, a kapott pénz pedig befolyik a pénztárba.79

- Ez lehetetlen, felség, hiszen már nyakra-főre létesültek névleges hivatalok, úgyhogy akik megkapták, élvezik a kedvezményeket. Ezért nem is mondathatja le őket felséged. Azonkívül a főintendáns úr minden egyes szerződés után egyharmad engedményt ad, úgyhogy a népet kisajtolják, de felségednek nincs belőle haszna.

A király heves mozdulatot tett.

- Magyarázza meg ezt, Colbert úr.

- Kérem felségedet, fejezze ki világosan gondolatát, és legyen szíves megmondani, mit magyarázzak meg.

- Igaza van, világosságra van szükség, ugye?

- Úgy van, felség, világosságra. Isten főként azért Isten, mert az ő szavára lőn világosság.

- Eszerint - szólt XIV. Lajos -, ha most, amikor a bíboros meghalt, és én végre király lettem, pénzre volna szükségem...?

- Felséged nem kapna.

- Hát ez mégiscsak furcsa, uram! A főkincstárnokom nem tudna pénzt szerezni?

Colbert lehajtotta hatalmas fejét.

- Hát az meg hogy lehet? - kérdezte a király. - Az állam jövedelmei annyira le vannak kötve, hogy nincs többé jövedelem?

- Úgy van, felség, annyira.

A király összeráncolta szemöldökét.

- Jó, akkor összegyűjtöm a rendelvényeket, tulajdonosaiktól engedményt csikarok ki, és olcsó áron likvidálom az egészet.80

- Lehetetlen, felséges uram, mert a rendelvények konvertálva vannak adóslevelekké, azok pedig a kényelmesebb felhasználhatóság és a tranzakciók megkönnyítése végett annyi felé vannak szabdalva, hogy az eredetik már fel sem ismerhetők.

Lajos összeráncolt szemöldökkel járt föl és alá.

- Hiszen ha ez így van, ahogy mondja, Colbert úr - jegyezte meg a király, és hirtelen megállt -, akkor tönkrementem, mielőtt még megkezdtem volna uralkodásomat?

- Ez az igazság - felelte a számok érzéketlen ellenőre.

- De valahol mégiscsak meg kellene lennie annak a pénznek?!

- Meg is van, felség, és mindenekelőtt elhoztam a lajstromot egy olyan összegről, amit Mazarin úr nem akart belevenni a végrendeletébe, se egyéb okmányaiba, de amit rám bízott.

- Magára?

- Rám, felség, azzal a meghagyással, hogy szolgáltassam át felségednek.

- Micsoda! A végrendeletében lévő negyven millión kívül?

- Úgy van, felség.

- Mazarin úrnak tehát egyéb vagyona is volt?

Colbert felelet helyett meghajolt.

- Ez az ember valósággal elnyelt mindent - mormogta a király. - Egyrészről Mazarin, másrészről Fouquet; talán több mint százmilliót csak ők ketten! Így aztán nem csodálom, hogy a kincstáram üres.

Colbert meg se moccant, csak várt.

- És az összeg, amit hoz nekem, jelentékeny? - kérdezte a király.

- Elég csinos összeg, felség.

- Mennyi?

- Tizenhárom millió frank, felség.

- Tizenhárom millió! - kiáltott Lajos lázasan, boldogan. - Tizenhárom milliót mondott, Colbert úr?

- Parancsára, felség, tizenhárom milliót mondtam.

- Amiről a világon senki sem tud?

- Amiről a világon senki sem tud.

- Ami a maga kezében van?

- Az én kezemben, felség.

- És mikor kaphatom meg?

- Két órán belül.

- De hát most hol van?

- A bíboros úr egyik városi házának pincéjében, amely házát a végrendelet záradékában reám testálta.

- Ismeri tehát a bíboros végrendeletét?

- Másolatom van róla, a bíboros úr aláírásával.

- Másolata?

- Úgy van, felség. Méltóztassék.

Colbert egyszerűen kivette zsebéből az írást, és átnyújtotta a királynak.

XIV. Lajos elolvasta a végrendeletnek a házra vonatkozó pontját.

- De hiszen itt csak a házról van szó, a pénzről nem tesz említést.

- Bocsánat, felség, az a lelkiismeretemben van.

- És Mazarin úgy megbízott magában?

- Miért ne, felség?

- Ő, aki mindenekfelett bizalmatlan ember volt?

- Velem szemben nem, amint láthatja felséged.

XIV. Lajos csodálkozva emelte tekintetét Colbert közönséges, de kifejező erejű arcára.

- Colbert úr, maga becsületes ember - szólt a király.

- A becsületesség nem erény, hanem kötelesség, felség - felelte Colbert hidegen.

- De vajon - kérdezte XIV. Lajos - nem a bíboros családját illeti-e ez a pénz?

- Ha a családját illetné, a bíboros úr megemlítette volna végrendeletében, akárcsak vagyona többi részét. Ha a családját illetné, akkor én a felséged javára való adományozólevél meg­szerkesztésekor a negyven millión kívül ezt a tizenhárom milliót is bevettem volna.

- Micsoda! - kiáltott fel XIV, Lajos. - Maga fogalmazta a donációs levelet?

- Én, felség.

- És a bíboros mégis kedvelte? - kérdezte naivul a király.

- Megmondtam őeminenciájának, hogy felséged nem fogja elfogadni az adományt - felelte Colbert ugyanazon a nyugodt hangon, amit már említettünk, és ami a leghétköznapibb alkalmakkor is egyfajta ünnepélyességet hordott magán.

Lajos végigsimított a homlokán.

- Ó - mormogta halkan -, milyen fiatal is vagyok én még ahhoz, hogy az embereken uralkodjam!

Colbert türelmesen megvárta, míg a király befejezi belső monológját.

- Hány órakor küldjem el a pénzt felségednek? - kérdezte.

- Ma éjjel tizenegykor. Azt akarom, hogy senkinek se legyen a pénzről tudomása.

Colbert nem felelt, mintha a király nem is neki szólt volna.

- Aranyrudakban vagy érmékben van az összeg?

- Érmékben, felség.

- Helyes.

- Hová küldjem?

- A Louvre-ba. Köszönöm, Colbert úr.

Colbert meghajolt és távozott.

- Tizenhárom millió! - kiáltott fel XIV. Lajos, mikor egyedül maradt. - Valóságos álom!

És két kezébe hajtotta fejét, mintha csakugyan álmodott volna.

Ám egy perc múlva felvetette fejét, hátrasimította szép haját, felállt, felrántotta az ablakot, és égő homlokát megfürösztötte a friss levegőben, amely a fák édeskeserű leheletét és a virágok illatát hozta feléje.

A keleti szemhatáron már hajnalodott, és a nap első sugarai megaranyozták az ifjú király homlokát.

- Ez már uralkodásom hajnala - mormogta XIV. Lajos. - Égi jelt küldesz-e felém, mindenható Istenem?...